Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

Karinthy Frigyes: Isten

Mi lenne, ha egyszer komolyan venném a szót, ha egyszer azt mondanám: most pedig hallgassatok el, szavak, csörgő cserepek, odabent a koponya csontcsészéjében, amikből, ha felrázom őket, mindig kialakul valami képlet, valami gondolat és ítéletszerű vélekedés - ha egyszer megfordítanám a gép lendítőkerekét, visszafelé - vagy egy pillanatra megállítanám az egészet? Értsük meg: tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim tulajdonképpen nem az enyémek - küszködő életéért harcoló ember vagyok, nem váltottam passzpartut az életre, minden nap reggelén újra be kell bizonyítanom, kiverekednem az élethez való jogomat, mindennap újra meg kell szülnöm magamat fájdalommal és vérrel, ahogy rendeltetett, életem fenntartásához minden pillanatban legalább akkora energia kell, mint amekkora ahhoz kellett, hogy világra verekedje magát az a kis sejtmag, amiből lettem. Ez a harc testem és értelmem minden frontján állandóan áll - gondolatok és szavak, érzelmek és indulatok, különféle fegyvernemei ezek hadseregemnek, valamilyen érdekét szolgálják a titokzatos, makacs Akaratnak, mely tehetetlenül ragaszkodik hozzá, hogy ebben a formában legyek és maradjak, vakon tagadva egy másféle forma lehetőségét. Örömeim és fájdalmaim, ennek a harcnak stációi ezek - amaz győzelmi ujjongást, emez vesztett csaták páni félelmét jelzi bennem, mint harctéri jelentés, amiből kiderül, mihez állok közelebb: élethez vagy halálhoz. Nem adatott meg nekem a biztonságérzésnek amaz egyetlen pillanata, melyben önmagammal találkozhatnék - az Igazság, mely ott szunnyad lelkem mélyén, felszínre nem kerülhet -, katonák állják el a tudat bejáratát, hogy megvizsgálják: hasznos-e, életfenntartó-e amaz igazság? mert ha nem: vissza a homályba!

Mi lenne, ha egyszer becsapnám tulajdon katonáimat, s magam állnék oda őrszemnek, feltolakodó önmagam elé: - megállj, ki vagy? A jelszót!

Egyszer-kétszer majdnem sikerült. Erőfeszítés kellett ehhez is - erőlködtem, hogy ne figyeljek a gondolataimra. A szórakozottságnak néhány tiszta, boldog pillanatában sikerült elhallgattatnom magamban a harci zajt, behunyt szemmel és hegyező füllel próbáltam meghallani, ami túl van rajta, azt a másik, halk neszt, ami kívülről hangzik, a külső valóságból, amit meg lehetne hallani, ha vérem zuhogása, szívem zakatolása, tüdőm lihegése, gyomrom rángatózása, idegeim telegráfdrótjainak csengetése nem szólna szüntelenül.

Gyermekkoromban, mikor muzsikát hallgattam, előbb a szöveget kellett elfelejtenem, aztán a muzsikához fűződő indulatemlékeket és vágyakat: szomorúságot, életkedvet. Azt, amit beleképzeltem a muzsikába, aztán azt, amit a szerző képzelt bele. És mikor mindez eltűnt és megszűnt, az a borzongó, furcsa érzésem volt, hogy valami maradt még mindezek mögött - a hangok kapkodó ugrálásában valami távoli, távoli erőfeszítés, nyugtalan dörömbölés, zongora és hegedű húrján és koponyám külső falán - mintha valaki kétségbeesett jeleket adna, sürgetne és figyelmeztetne, hogy mondani akar valamit, emlékeztetni akar valamire - mintha beszélne hozzám valaki, hozzám és nekem, ismeretlen nyelven, amit elfelejtettem.

És én is próbáltam akkor és azóta jelt adni ennek a Valakinek. De hogyan tehettem? Sejtettem én homályosan, hogy szóval hiába hívom - a szót emberek használatára tanultam, s ez a Valaki nem ember. Betanult imát ha daráltam, hegyezett füllel várva a választ, siket csönd volt utána. Behunytam hát a szemem, s elállítottam a szavak gépezetét. S ilyenkor, egy-egy pillanatra, hallottam is azt a távoli kopogást.

És hallottam a tengerparton is, fülemhez emelve a homokból felszedett kagylót - valami zúgott a kagylóban, egyformán, makacsul, és én elálló szívveréssel suttogtam: Halló! Ki beszél? Ott a horizont másik oldalán ki tartja kezében a másik kagylót?

És próbáltam összeköttetést kapni artikulálatlan ordítással, mikor tűrhetetlenül fájt, hogy a másik ember meg nem ért engem, rossz hozzám, gyűlöl, mert azt hiszi, hogy gyűlölöm. És a másik ember riadtan nézett rám, azt hitte, megőrültem, vagy meg akarom őt sérteni, pedig nem neki szólt kiáltásom, hanem annak odaát, az egyetlennek, aki ismeri inkognitómat.

És próbáltam jelt adni neki könnyel a szememben és nevetéssel a számon és óvatos, szelíd csókkal az asszony száján - és ő próbált jelt adni nekem mennydörgéssel az égen és fenyegető morajjal a föld alól.

Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni, - hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem - várnom és figyelnem türelemmel - és csak mikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halkan: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az - lám, milyen egyszerű és világos lett minden, jaj, Istenem, én Istenem, én külön Istenem.