Rainer Maria Rilke: A lombok hullnak, hullnak...

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.

S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.

De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.


Fordította: Kányádi Sándor

Túrmezei Erzsébet: Tanulgatom a csendet

Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők , fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.

Nem az üreset , a némát: a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem.

Sík Sándor: Ó tiszta csend!

Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! 
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; 
És állítsd el a rádiót. 
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd 
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet 
És benne minden földi jót.

Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, 
Melyben a gondolat villámai teremnek, 
A zengő percek ihletét, 
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen 
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen 
Zenét suhog a szent setét.

A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, 
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: 
Hűség, barátság, szerelem. 
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, 
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek 
Hangtalan örvényeiben!

És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, 
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, 
A hallhatatlan hallható. 
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, 
Amikor a magát megtáró Végtelenből 
A föld szívére száll a szó.

Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából 
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, 
Az Istent, aki elvonul. 
Milyen hiába leste sebes szél viharában, 
A földrengésben is, a tűzben is hiában: 
Suttogó szellőn járt az Úr.

Gépkattogása közt a rohanó jelennek 
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, 
Egy pillanatnyi pihenést. 
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, 
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: 
Csak az él, aki benned él.

Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén 
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén 
S füstjén az Angyal megjelen. 
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, 
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: 
A csend-foganta Kegyelem.