legyen a szobád jó meleg
tányérodban friss ételed
hulljanak vastag jó havak
könnyen gördüljenek a szavak
fáidat kerüljék a tetvek
bársonyban jöjjenek az estek
és amíg nem kell letenned
ne húzzon teherként a tested
ne legyél semminek a foglya
arcodat a nap fénye mossa
és amikor a pap kiosztja
váljék hússá szádban az ostya
Túrmezei Erzsébet: A FELELET
Milliók imádsága hat fel hozzád.
Imádnak - gépeket,
gőzsistergést, a szikra villanását,
lendülő kereket és zörgő láncot,
gigászi betonfalakat.
Festett vásznat, kegyes kőtornyokat,
akkordot, ritmust, aranymetszetet -
ezer gramm agyvelőt imádnak.
Az izmok dacos szövetét,
csillagokat és véredényeket;
kerengő vérük, vagy a sírok halmát,
villogó kardot és aranyhegyet.
A véletlent. Tervek ravasz szövését,
tovasuhant szót, őrületet, törvényt,
magukalkotta rendszert - és a semmit.
Mind felvetődik alacsony egükre,
s hangzik körül a földön az imádság:
ravasz susogás, sikoltozó átok,
felhördülő vágy, tompa megadás,
pogány követelés -
harsog, nyöszörög … elhal – sötét éjben.
S nem hallja senki, rajtad kívül,
akit senki nem ismer.
S Te, Isten, Te látod a földgolyót,
mint vergődő szívet.
Vak káromlások karában ott hallod
a könyörgést is. A segélykiáltást,
az elveszettek felédsikoltását.
A kínzó kérdést:
„Hol az igazság, az élet, az út?”
És Te felelsz.
Irgalmas és felérhetetlen,
akit nem látnak, nem ismernek.
Feleletül ajándékul adod
önmagadat. – Az éjben valahol
szegény jászolban, szűk istálló mélyén
fekszik egy gyermek.
Csorba Győző: A csönd
Sík Sándor: Isten érkezése
S egyszer, mint a tiszta hold a vizen,
Mélyeimnek mormoló vizéből
Fölmerült az Élő Isten arca.
Hírnököt nem járatott előre,
Fullajtár sem harsonázta jöttét:
Nem mehettem hódolón elébe.
Még csak nem is kopogott az ajtón,
Még sem rezzent léptein a padló,
Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.
Halkan, halkan, mint beteg fiúnak
Ágya mellé simul édesanyja,
Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt.
Ráismertem: ez a dajka két szem
Kísérgette kisgyerek koromban
Pilleűző tarka futkosásom.
Ráismertem: lobbanó szemétől
Gyulladoztak hajnal-ifjúságom
Fellegjáró büszke víziói.
Ő nézett rám kisfiú-szemekből,
Szívüknek ha kátét nyitogattam,
És ha mondtam pillangó meséket.
Mintha mindig itt lett volna nálam,
Mintha most már itt maradna mindig!
Mintha most már itt maradna mindig!
Mélyeimnek mormoló vizéből
Fölmerült az Élő Isten arca.
Hírnököt nem járatott előre,
Fullajtár sem harsonázta jöttét:
Nem mehettem hódolón elébe.
Még csak nem is kopogott az ajtón,
Még sem rezzent léptein a padló,
Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.
Halkan, halkan, mint beteg fiúnak
Ágya mellé simul édesanyja,
Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt.
Ráismertem: ez a dajka két szem
Kísérgette kisgyerek koromban
Pilleűző tarka futkosásom.
Ráismertem: lobbanó szemétől
Gyulladoztak hajnal-ifjúságom
Fellegjáró büszke víziói.
Ő nézett rám kisfiú-szemekből,
Szívüknek ha kátét nyitogattam,
És ha mondtam pillangó meséket.
Mintha mindig itt lett volna nálam,
Mintha most már itt maradna mindig!
Mintha most már itt maradna mindig!
Sík Sándor: Sibyllák éneke (Az Advent c. oratóriumból)
Sibyllák kara:
Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Imádunk téged, titokzatos Úr,
Akinek neve homlokunkra írva,
Akinek nevét a vajúdó verejtéke sírja,
Akinek neve kísér a záruló sírba,
Láthatatlanul, olthatatlanul,
Kimondhatatlanul.
Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Imádunk téged, titokzatos Úr!
Imádunk téged, titokzatos Úr,
Akinek neve homlokunkra írva,
Akinek nevét a vajúdó verejtéke sírja,
Akinek neve kísér a záruló sírba,
Láthatatlanul, olthatatlanul,
Kimondhatatlanul.
Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Imádunk téged, titokzatos Úr!
I. Sibylla:
Illatban, harmatban, csillagdalos éjjelen:
Tavasszal bimbó boldogan így terem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Nyögés, sikoly, verejték, vér és gyötrelem:
Az emberfia így terem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
És mégis öröm! És mégis öröm!
Ember született a világra!
(KAR: Ember született a világra!)
Ki mondja meg, mi várja?
Boldog lesz-e, vagy boldogtalan?
(KAR: A végzet, a végzet írva van.)
Áldás lesz-e, vagy átok?
Poklot hoz-e, vagy mennyországot?
Kérdeni, kutatni hasztalan.
(KAR: Sirassátok, sirassátok:)
A végzet, a végzet írva van.
A végzet írva, a végzet örök,
Nem ismeri más, csak aki fenn dörög,
És írja az írást, olvashatatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Végzet írója, érthetetlen Úr!)
Tavasszal bimbó boldogan így terem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Nyögés, sikoly, verejték, vér és gyötrelem:
Az emberfia így terem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
És mégis öröm! És mégis öröm!
Ember született a világra!
(KAR: Ember született a világra!)
Ki mondja meg, mi várja?
Boldog lesz-e, vagy boldogtalan?
(KAR: A végzet, a végzet írva van.)
Áldás lesz-e, vagy átok?
Poklot hoz-e, vagy mennyországot?
Kérdeni, kutatni hasztalan.
(KAR: Sirassátok, sirassátok:)
A végzet, a végzet írva van.
A végzet írva, a végzet örök,
Nem ismeri más, csak aki fenn dörög,
És írja az írást, olvashatatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Végzet írója, érthetetlen Úr!)
II. Sibylla:
Szöcsketáncos hajnali réten, harmatmámoros éjjelen:
Így kezdődik a szerelem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Cukros vér és beteg holdfény, förtelem és gyötrelem:
Ezzé lesz a szerelem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
Mégis gyönyörű! Mégis gyönyörű!
Kéz kézbe sóvárog örökre!
(KAR: Kéz kézbe sóvárog örökre!)
Hol a kéz, amely egybekötözze?
A kéz, a kéz, a mennyei kéz?
(KAR: A kettő csonka, az egy az egész!)
Az egy az áldás, a kettő az átok!
Ki látta, ki látta a boldogságot?
Magánál többre ki merész?
(KAR: Találgassátok, imádkozzátok:
A kettő csonka, az egy az egész.)
Hiába feszülnek a földi karok:
Csak egy az egység: aki fenn mosolyog,
Örök-egybe a kettő csak benne borul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Oldhatatlan egység, foghatatlan Úr!)
Így kezdődik a szerelem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Cukros vér és beteg holdfény, förtelem és gyötrelem:
Ezzé lesz a szerelem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
Mégis gyönyörű! Mégis gyönyörű!
Kéz kézbe sóvárog örökre!
(KAR: Kéz kézbe sóvárog örökre!)
Hol a kéz, amely egybekötözze?
A kéz, a kéz, a mennyei kéz?
(KAR: A kettő csonka, az egy az egész!)
Az egy az áldás, a kettő az átok!
Ki látta, ki látta a boldogságot?
Magánál többre ki merész?
(KAR: Találgassátok, imádkozzátok:
A kettő csonka, az egy az egész.)
Hiába feszülnek a földi karok:
Csak egy az egység: aki fenn mosolyog,
Örök-egybe a kettő csak benne borul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Oldhatatlan egység, foghatatlan Úr!)
III. Sibylla:
Isten az ember! Az ész meg a kéz
Olympra veri a várat.
De pattan az ér, de feccsen a vér:
És tetem az ember, és dög az ember,
Akár az esztelen állat.
(KAR: Az ítélet fejünkre írva áll,
A tagló fejünkre mérve már.
A máglya rakva, az urna vár:
Halál, halál, halál!)
Minden édes vége rút,
Minden ösvény egybefut,
Minden lábnak egy az út:
(KAR: A sír, a sír, a sír.)
Minden érzés ebbe fagy
Ebbe dermed istenagy
Mind a szent és mind a nagy:
(KAR: A sár, a sár, a sár.)
De aztán!
A test el-asztán!
Mi jön aztán, mi jön aztán?
Félek, félek, félek, -
Mégis, borzongva remélek:
A lélek, a lélek, a lélek!
Mi jön aztán? Mi jön aztán?
(KAR: A Semmi! A Semmi! A Semmi!)
Nem, nem, nem! A szívem mondja:
Vagyok valaki gondja!
A rontást egy rontó rontja!
Aki alkot, tudja mért!
Aki széttör, tudja mért!
A testem mondja: a lelkemért!
A lelkem mondja:
Vagyok valaki gondja,
A vég a kezdet pontja.
A minden mondja:
Múlás, szülés, szakadatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten.
Kezdeten, végen egyetlen Úr.)
Olympra veri a várat.
De pattan az ér, de feccsen a vér:
És tetem az ember, és dög az ember,
Akár az esztelen állat.
(KAR: Az ítélet fejünkre írva áll,
A tagló fejünkre mérve már.
A máglya rakva, az urna vár:
Halál, halál, halál!)
Minden édes vége rút,
Minden ösvény egybefut,
Minden lábnak egy az út:
(KAR: A sír, a sír, a sír.)
Minden érzés ebbe fagy
Ebbe dermed istenagy
Mind a szent és mind a nagy:
(KAR: A sár, a sár, a sár.)
De aztán!
A test el-asztán!
Mi jön aztán, mi jön aztán?
Félek, félek, félek, -
Mégis, borzongva remélek:
A lélek, a lélek, a lélek!
Mi jön aztán? Mi jön aztán?
(KAR: A Semmi! A Semmi! A Semmi!)
Nem, nem, nem! A szívem mondja:
Vagyok valaki gondja!
A rontást egy rontó rontja!
Aki alkot, tudja mért!
Aki széttör, tudja mért!
A testem mondja: a lelkemért!
A lelkem mondja:
Vagyok valaki gondja,
A vég a kezdet pontja.
A minden mondja:
Múlás, szülés, szakadatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten.
Kezdeten, végen egyetlen Úr.)
Paul Roth: Mentsd meg a karácsonyt
Ó Jézusom, mentsd meg a karácsonyt.
Nekünk már nincs hozzá erőnk.
Mi vásárolunk és rohanunk,
kis csomagokat készítünk,
karácsonyfákat díszítünk,
és énekeljük: ,,csendes éj'' .
De a titok,
Isten Fiának titka,
hogy emberré lett értünk,
gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció.
Jézusom, a mi bűnünk is,
hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek.
Mi tudjuk,
Kinek jár karácsony üdvözlet és kötelező ajándék,
mindenki tudja.
De meg akarunk szabadulni végre
a vásárlási és ajándékozási görcstől.
Szent ünnepet akarunk ülni,
amelyen nem az a mérték, ki mennyit ad.
Jézusom, segíts,
nehogy elsüllyesszük egészen,
mit jelent ez az ünnep,
segíts, hogy ne csak télapók legyünk.
Segíts, higgy az adventi hetekben
a lelkünkbe nézzünk.
Segíts, hogy az útra visszatérjünk,
s elinduljunk megint.
Csak így lesznek az ajándékok
jeleivé a szeretetnek -
mint megannyi tükre a Te Szeretetednek.
Ó Jézusom, mentsd meg a karácsonyt,
ments meg minket.
Ezért vállaltál embersorsot.
Nekünk már nincs hozzá erőnk.
Mi vásárolunk és rohanunk,
kis csomagokat készítünk,
karácsonyfákat díszítünk,
és énekeljük: ,,csendes éj'' .
De a titok,
Isten Fiának titka,
hogy emberré lett értünk,
gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció.
Jézusom, a mi bűnünk is,
hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek.
Mi tudjuk,
Kinek jár karácsony üdvözlet és kötelező ajándék,
mindenki tudja.
De meg akarunk szabadulni végre
a vásárlási és ajándékozási görcstől.
Szent ünnepet akarunk ülni,
amelyen nem az a mérték, ki mennyit ad.
Jézusom, segíts,
nehogy elsüllyesszük egészen,
mit jelent ez az ünnep,
segíts, hogy ne csak télapók legyünk.
Segíts, higgy az adventi hetekben
a lelkünkbe nézzünk.
Segíts, hogy az útra visszatérjünk,
s elinduljunk megint.
Csak így lesznek az ajándékok
jeleivé a szeretetnek -
mint megannyi tükre a Te Szeretetednek.
Ó Jézusom, mentsd meg a karácsonyt,
ments meg minket.
Ezért vállaltál embersorsot.
Advent
| Valaki jön - | de te nem veszed észre! |
| Valaki közeledik hozzád - | de te bezárkózol! |
| Valaki kopog nálad - | de te átalszod látogatását! |
| Valaki belép hozzád - | de te házon kívül vagy! |
| Valaki nálad lakik - | de te kidobod őt! |
| Valaki feltárulkozik - | de te a szavába vágsz! |
| Valaki vár rád - | de te hátat fordítasz neki! |
| Valaki segítséget kér - | de te megkeményíted szívedet! |
| Valaki ajándékot ad neked - | de te elásod azt! |
| Valaki végtelenül ráér - | de veled sosem lehet beszélni. |
| Valaki nyugalmat hoz - | de te szétszórt vagy! |
| Valaki jön - | de te csak magadat látod! |
| Amíg csak jön - | mindig megváltozhatsz! |
(Forrás: Publik-Forum Extra, Barmherzigkeit, 2004. november)
Advent: "a várakozás megszentelése"
Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. (…) Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk, ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána, várakozunk rá (…) és ezzel módunkban áll kiemelkedni az időből. (…)
Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karja között tart.
(Pilinszky János)
Maria Loley: A kis betlehemi csillag (Karácsonyi mese felnőtteknek)
A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban
elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött.
Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.
(Fordította Szende Ákos)
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban
elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött.
Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.
(Fordította Szende Ákos)
Uram, színed előtt
Színed előtt megállni, Uram, csendesen;
Testi szemeimet lezárni,
Lelki szemeimet lehunyni,
Megmaradni némán, mozdulatlan,
Feléd kitárni egész valómat:
Tiéd lenni, Örök Jelen...
Elfogadom, Uram, hogy semmit ne érezzek,
semmit ne lássak,
semmit ne halljak,
Megszabadulva minden gondolattól,
minden képtől, képzelettől...
Egyszerűen előtted állok
Az éjszakában,
Hogy akadály nélkül találkozzam Veled
A Hit nagy csendjében.
Uram, színed előtt...
De nem vagyok egyedül, Uram,
Nem lehetek többé egyedül.
Egész tömeg vagyok, Uram:
Emberek ezrei laknak bennem!
Találkoztam velük,
s ők betértek hozzám,
szállást kaptak nálam;
előbb megkínoztak,
aztán aggasztottak,
végül egészen elfogyasztottak...
És én hagytam őket, Uram. Hagytam, hogy belőlem táplálkozzanak,
hogy nálam megpihenjenek.
Amint a színed elé járulok, íme, magammal hozom őket.
Miközben magam előtted kitárom, őket is bemutatom, Uram.
Íme: itt vagyok,
S ők is
Előtted állnak, Uram!
Testi szemeimet lezárni,
Lelki szemeimet lehunyni,
Megmaradni némán, mozdulatlan,
Feléd kitárni egész valómat:
Tiéd lenni, Örök Jelen...
Elfogadom, Uram, hogy semmit ne érezzek,
semmit ne lássak,
semmit ne halljak,
Megszabadulva minden gondolattól,
minden képtől, képzelettől...
Egyszerűen előtted állok
Az éjszakában,
Hogy akadály nélkül találkozzam Veled
A Hit nagy csendjében.
Uram, színed előtt...
De nem vagyok egyedül, Uram,
Nem lehetek többé egyedül.
Egész tömeg vagyok, Uram:
Emberek ezrei laknak bennem!
Találkoztam velük,
s ők betértek hozzám,
szállást kaptak nálam;
előbb megkínoztak,
aztán aggasztottak,
végül egészen elfogyasztottak...
És én hagytam őket, Uram. Hagytam, hogy belőlem táplálkozzanak,
hogy nálam megpihenjenek.
Amint a színed elé járulok, íme, magammal hozom őket.
Miközben magam előtted kitárom, őket is bemutatom, Uram.
Íme: itt vagyok,
S ők is
Előtted állnak, Uram!
(Michel Quoist)
Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Hajdrik József: Téli dal
Havas virágot szitál a kék éj:
Csillagsorsú, puha hópihéket
Zúgnak alá, a szédítő mélybe
És lerakódnak megkövült fénnyel.
Csillagsorsú, puha hópihéket
Zúgnak alá, a szédítő mélybe
És lerakódnak megkövült fénnyel.
A késő est legszebb hóesésben,
Mikor a vén csend üregeket rág
S befurakszik szívem rejtekébe
Úgy teszek, mintha nem is hallanám.
Mikor a vén csend üregeket rág
S befurakszik szívem rejtekébe
Úgy teszek, mintha nem is hallanám.
Kandallóm tüzében pattog a fa,
Duruzsol szerető, nyelves lánggal
Végül édes dalt formál lelkemben
Majd dúdolom éjjel – télidőben!
Duruzsol szerető, nyelves lánggal
Végül édes dalt formál lelkemben
Majd dúdolom éjjel – télidőben!
Varga Ottó: A béke csendje
A csönd sokféle:
van harcra váró,
járomba görnyedt,
van sírba porladt.
Egyikre vágyom,
másiktól félek...
Nagy égi csend száll
felém a lélek
forrásvizéből:
szomjazva várom,
hogy testet öltsön
az ősi álom:
a béke égi csendje.
van harcra váró,
járomba görnyedt,
van sírba porladt.
Egyikre vágyom,
másiktól félek...
Nagy égi csend száll
felém a lélek
forrásvizéből:
szomjazva várom,
hogy testet öltsön
az ősi álom:
a béke égi csendje.
Kállai Emőd: Hirtelen...
körültáncol, megölel a csend,
s bőröm pórusain át
valamit szívembe súg;
csak fülnek néma ő,
ahogy szent szaunagőz,
ha hallgatni volna még
egy templomnyi tiszta zug!
s bőröm pórusain át
valamit szívembe súg;
csak fülnek néma ő,
ahogy szent szaunagőz,
ha hallgatni volna még
egy templomnyi tiszta zug!
Mint akit nagyon szeretnek, és
mint aki nagyon szeret;
testem, lelkem átpirul.
Ki vagy te, Csend? Ha szólsz,
vérig belémkotorsz!,
s magamtól megérkezem
magamhoz, hívatlanul.
mint aki nagyon szeret;
testem, lelkem átpirul.
Ki vagy te, Csend? Ha szólsz,
vérig belémkotorsz!,
s magamtól megérkezem
magamhoz, hívatlanul.
Keresztury Dezső: Esti imádság
Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
Én Istenem, hívj vissza engem! szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)