Márai Sándor: A jégvirág

Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosan rajzolja!
Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hóból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotja kis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japán művészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, a varázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatos részletet!
Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot és ernyedetlen készséget a világról, mert nem is végezheted dolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan, nem is szállhatsz le eléggé mélyen lelkedben és a világban, nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek között.
Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű", mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéletes összjátéka leheli ezt a kis remekművet ablakodra!
Nézd a jégvirágot, és szállj magadba.

Antalfy István: Szeretem a csendet

A magyar nyelv csodálatos gazdagsága mutatkozik meg e szócskában is, a betű szerint öt, hangzás szerint egy hangú (egy szótagú) ,,csend”- ben.

Szeretem a csendet.

Vajon összeszámolta-e már valaki, netán tudományos dolgozatban szerepel-e valahol, hány jelzőt lehet e szócska után vagy elé tenni?

Jómagam meg sem kísérlem, ha meg is fogalmazok, ha fel is sorolok néhányat, inkább csak ,,kapásból” annak jelzésére és igazolására, hogy milyen gazdag a nyelvünk, milyen árnyaltan lehet a csendről is beszélni, és hogy mennyire értékes ez a szócska!

A csend fogalmát meg sem próbálom definiálni, az értelmező szótárt sem veszem elő, csak −  mert szeretem a csendet − mégis papírra vetem eszmefuttatásomat…

A csend értékes! A csend alkotásra késztet és segít. A csend hatékony, termékeny, segítőkész.

A csendnek ,,árnyalatai”, ,,fokozatai” is léteznek szerintem. A csend azt jelenti: nincs beszéd, nincsen zaj, nincsen hangzás.

Mégis a csendet olykor ,,hallani” lehet. Lehet a csend ,,beszédes” is, amikor az ember szinte a lelkével hallja a ki nem mondott szavakat vagy ,,visszhangzó” zenét, emberi hangot, netán a tenger zúgását, emlékek hangjait.

És van titokzatos csend. És van a templomi csend. És ,,zavart” csend. Éjszakai, félelmetes csend. A természet háborítatlan csendje. A bénító csend, ha ,,leblokkol” a tudat.

Emlegetjük a halálos csendet. Ám úgy gondolom, a halálos csend csak utal a halálra, nincs feltétlenül összefüggésben azzal. Más értelme van a síri csendnek, ami valóban érzékelhető, ha belegondolunk, hogy ott valóban − csend van!

Színes ,,melléklete” lehetne e kis írásomnak, ha a világirodalomból, a versirodalomból idéznék, mert idézhetnék, sok-sok jelzős ,,csend-sort”, mint Petőfinél az ,,ünnepélyes csendet” (amelybe ,,egy madár csak néha füttyentett be…”) és más, ezernyi sort.

A hatásos csenddel a szónokok, színészek élnek. A fájdalmas csend valóban fájdalmas. A néma csend valószínűleg arra utal, hogy a néma ember nem ad hangot, jelekkel ,,kommunikál”.

A csend isteni ajándék. Megteremtése igen gyakran saját magunktól függ. A mai világban különösen aktuális, mert ez a világ túl hangos, szinte menekülni kell az embereknek az örökös hang (zavar), a ricsaj, a hangoskodás, a lárma elől. És jó, ha valaki megteheti, hogy kimenekül a zajok világából. (Vajon hogy viselik el az áruházak-plázák-bevásárlóközpontok dolgozói a kora reggeltől késő estig – éjszakáig üvöltő zenebonát..?)

Úgy vélem, nem gazdálkodunk elég jól a csenddel. Túl a zajokon – a forgalom, a repülők, az üzemek, az utcai reklámok stb. zajain – a rádió, a televízió hangjai (zaja) fertőzik mindennapi életünket. Ki mennyire viseli, bírja – egyéni kérdés.

Számomra nehezen érthető, hogy olykor a sokmilliós, tehát vélhetően jólszituált, kulturált tulajdonos autójából üvölt a ,,zene”, a rádió még akkor is, amikor parkol a kocsi.

Gyógyító hatása van a kórházi csendnek, a templomi csendnek, a temetői csendnek, és milyen jó az „együtthallgatás” csendje, a békítő, a jóságos csend, az ,,áldott” csend. Ám szomorú az ,,örökös” csend, ami azon embertársainknak sorsát jelzi, akiknek a hallása örökre elveszett. Ez a csend – úgy gondolom − kegyetlen, szomorú csend, de úgy (is) vélem, hogy ezek az embertársaink valamelyest tudják pótolni a hallani kívánt hangokat – beszédet, zenét, vagy végletes esetben nincs segítség, marad az örökös csend és jelbeszéd.

Szeretem a csendet. A csendet tisztelni, szeretni és megbecsülni kell! És élni a csend adta lehetőségekkel a magunk és a köz érdekében.

(A Kláris c. irodalmi folyóirat augusztusi számából)

Sík Sándor: Meditációk II. A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.